Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csikászi Lakodalmas

2011.02.14


CSIKÁSZI LAKODALMAS MESE





Felkel a Nap,
Csendesen, szerényen,
Valami nem stimmel,
Az egyik legényen.

Csillog a szeme,
Piroslik az arca,
Bajszát pödörve,
Készül a nagy harcra.

Mert, hogy Sándornak
Elvették az eszét,
Borotvája mellett,
Nem leli a szeszét.

Felölti magára,
A szebbik gatyáját,
Szomszédjából kölcsönkért,
Gumicsizmáját.

Majd eszik ő szalonnát,
Hagymával, kenyérrel,
Utána szájt töröl,
Kérges, nagy tenyérrel.

Feláll az asztaltól,
Kalapját is felteszi,
Máma van a napja,
Hogy legénységét leteszi.

Jönnek is a barátok,
A rokonok is néznek,
Gondolják ma megint,
Oda a sok pénznek.


Feléje elindul
Szomszédja a Tamás,
Utána bandukol,
Egy kis cigányprímás.

Így megy hát a menet,
A nagy falun túlra,
Amit most mesélek,
Eztán lesz csak durva.



A Jányhoz ért a nép,
Zenével, trillával,
A legények, meg
Egymást szurkálják villával.

De kiállt hát a vőfély,
A szavát hallatja,
Borral a kezében,
A szomszédot vallatja.


Eljöttünk hát,
Eme házhoz léptünk,
Sokan jöttünk pedig,
És mégis nagyon féltünk.

Mi láttuk az utcáról,
Hogy a ganéjt hányod,
De megakarjuk kérni,
Arának a Jányod.

Add ide hát ingyen,
Vagy visszük erővel,
És elverünk Téged,
Egy levesmerővel.

Csak akkor nem, ha a pincéd tele,
S ott jó sok hordó bor van,
Mert akikkel jöttünk,
Annak mindnek torkán por van.

Megijed a gazda,
A villát is elejti.
Annyira szalad,
Hogy eszét is felejti.


Most látom, hogy ki vagy,
Nem kell ennyit ríni.
Azt hittem ennyin,
A birkát jöttek nyírni.

De úgy látom, ti inkább,
A lányomért jöttetek.
De az úton idefelé,
Remélem ettetek?


Kikérték az arát,
Nem egyszer, nem kétszer.
Rámentek hát arra,
Háromszor, vagy négyszer.

Egyeztek azok még,
Birkán is, meg koson,
A legények meg elcsúsztak,
Az udvaron, a foson.

De nagy lett a szeretet,
Meg lett a békesség.
Ezen hír hallatán,
Csak úgy gyűlt a népesség.

Előbújt, a lány is Sára,
Fátyollal a fején.
Akárhová lépett szegény,
Víz tört fel a helyén.

Kiállott a vőfély.
A rokonokat maga köré vonta,
És bucsuztató beszédét,
Meghatóan mondta.


Sajnáltatta a Jányt,
Hogy elviszik a háztul,
De ha rája nézett,
Borzongott a frásztul.

Eztán a násznép,
Mind templomba mentek,
De a zsebükbe a Jánynál,
Enni, inni tettek.

A templomban, a padok közt,
A jónép, csak ásított,
Míg a pap középen,
Semmit sem másított.


Sokan láttuk Sándort,
Vállán egy kaszával,
Sosem bírt szegény,
Hatalmas hasával…

Annyit bírt zabálni,
Mint egy kövér bika,
Az orrából mindig,
Kilógott a fika.

Számolni kettőig,
Igen-igen bírna,
Ha a betűt ismerné,
Még levelet is írna.

Azért nem ment fel,
Soha még a bálba,
Mert a gumicsizmától,
Gombás lett a lába.

Itt álló aránkat,
Sárának híjják.
Vérét a kedvesnek,
Sok-sok bolhák szíjják.



Csámpás lett a lelkem,
Az eltelt idők alatt.
A szájában kettőnél,
Több foga nem maradt.

Pufók az arca,
Pattanásos, bőrös,
De a lábaszára,
Igen-igen szőrös.

Itt van hát leányunk,
Tomporát vakarja,
Még az a szerencsénk,
Hogy fátyol takarja.

Bucsuztatunk titeket,
Az elmúlt évektől.
Elszakadtok ti innét,
Mint test a lélektől.

Felkerül a kendő,
Lányom a fejedre,
Te fiam, ha baj van,
Hagyd rá a nejedre.

Vegyétek az áldást,
Tegyétek is zsebre,
Ez lesz nektek gyógyír,
Mindenféle sebre.

De ha vacsorát esztek,
Másnak is adjatok.
De ha borból isztok,
Nékem is hagyjatok! Ámen…










Egybeadták őket,
Nem zörög a haraszt,
Összekerült végre,
Ez a két nagy paraszt.

Sírtak a lányok,
Sírtak a legények,
E perctől többé már,
Nincsenek remények.

De most már lassan,
Visszamenni kéne,
Mert rájuk főzött otthon,
Minden öreg néne.

Hisz a Jányéknál,
A disznók a zsírt hízzák,
Ezért hát a lagzit,
Reájuk is bízzák.

Ahol már az asszonyok,
A házban csigáztak,
Addig az öregek,
A pincében gigáztak.


Megjött hát a násznép.
Éhes nagy szájjal.
Jóllaktak ők hamar,
Hurkának szánt májjal.

Dobták a búzát is,
A párra a vékából,
Azt hitték király lesz,
Ettől a békából.

Kiálltak az asszonyok,
Kik sokáig sírtak.
Kívántak ők minden jót,
Amit csak bírtak:


Amit mi kívánunk,
Abba benne minden betű,
Annyi pénzük legyen,
Mint a hajukban a tetű.

Legyen lányunk arcán,
Milliónyi puszi,
Úgy szaporodjanak,
Mint a tengeri nyuszi.

Eztán apátokat,
Semmire ne kérjétek!
Amit ti kaptatok,
Azt megbecsüljétek!



Mert búzát is kaptak,
Három-négy vékával.
De vót olyan legény,
Ki eljött egy répával.

Lovat is kaptak,
Kecskét, és marhát,
A levesbe nem maradt így,
Semmi más csak farhát.

Kapott a menyecske,
Golyót a puskába,
A szemetes udvar,
Meg kinn lesz a Suskába.



Fárad a násznép,
Már össze sem vesznek,
Inkább az asztalnál ülnek,
Oszt esznek.

Kiáll hát a vőfély,
Igen nagy peckesen,
Úgy látszik berúgott,
Az is már rendesen.

Az első tálba,
Nincs más csak leves.
Ettől lesz a legény,
Igen-igen heves.

Most pedig az asszonynak,
Főtt kappant kínálok,
De előtte, magamba,
Egy felest kívánok.

Nem lesz a kelengye,
Tele a nagy jussal,
Isteni a káposzta,
Rizzsel, meg hússal.


Meghitt az idill,
A hallgatót húzzák.
Az asszonyok a konyhában,
A tányérokat zúzzák.

Tamás, a barátja,
Eszi a tésztát túróval,
De egyszer csak eltűnik,
Egy hosszlyuk fúróval.

Itt ül a postás is,
Ki a végre jár árulni.
Hogy a bort kimérje,
Mind rá fog hárulni.



Úgy látszik, hogy jól lakott a nép.
A prímás a húrok közé tép.

Az asztal mellett,
Nem ülnek már bábuk,
Az ütemet keresi a lábuk.



Rózsás a szoknya,
De szépen lendül.
Fényes a sarkantyú,
De szépen pendül.

Igaz, hogy a szoknyát,
Már rongyosan is hordják,
De a gumicsizmára,
A sarkantyút nem rakják.

Feláll hát táncolni,
Öreg és fiatal.
Itt mulat már velük,
Az egész hivatal.

Ősz hajú nagypapa,
A botját is hajítja,
Táncolni a fiatalt,
Mindet megtanítja.

Mindenki igyekszik,
Hogy jól rakja a lábát,
Nehogy az öreg,
Elverje a hátát.

A gyerekek játszanak,
A tisztaszoba ágyán,
A nagymama az ajtóban,
Úgy ordít, mint Torgyán.

Nem bújnak a lányok,
Könnyű őket vinni,
Nem mennek a legények pisilni,
Csak inni.

A hátsó szomszéd,
A homlokát ráncolja.
Mert, hogy ha meghívják,
Igen csak táncolna…




Szidja is őket:
Hogy a bűr hűljön rátok!
De ma este nem hiszem,
Hogy hatna az átok!

A lányokról lecsúszik,
A bugyi a bokára,
Így csap a hangulat,
A tetőfokára.

De jön megint a vőfély,
A zenét leinti.
Kezében a tálat,
Apróval behinti.


Eladó a Menyasszony!
De mindenki megkérje!
Hadd örüljön neki,
Az a málészájú férje!

Álljanak hát mellém,
Egy szép hosszú sorra,
A tánc után mindenki,
Vendégem egy borra!

Nehogy csaljon valaki,
Azzal, hogy nem fizet!
Mert ebből kötik majd be,
Jövőre a szennyvizet.



Jönnek hát a vendégek,
De nem gyorsan, csak szépen.
Mindenki tanakszik,
Magában a pénzen.

Raknak a tálba,
Mit ruhával takarnak,
De otthagyni bizony,
Nem sokat akarnak.

Így nem telik a persely,
Pedig állandóan mérik,
Talán mert a pénzt,
Euróban kérik.

A végén a vőlegény,
Felkapja az arát,
De nem tudja szegény,
Hogy nem bírja a farát.

Ráadásul, a pénzt is,
Az ölébe öntik.
A tányért a föld helyett,
Az asztalokon törik.

Viszi az új asszonyt,
Aki fel van rázva,
Abba a szobába,
Ami be volt ázva.

Bújna már szegénykém,
Az ágyba, a puhába.
A férj inkább öltözik,
De, penészes ruhába.

Nem bánja az szegény,
Mert nem is lát rendesen,
Aznap is túl volt már,
Jó néhány felesen.



Sándor az italtól,
Álmosan hunyorog,
Asszonya bőszen,
Pirosan, vigyorog.

Mindenki örül,
Hogy szép lassan megjöttek,
Mert a vendégek,
Azt hitték, hogy megszöktek.



Nem látszik rajtuk,
Hogy mekkora az öröm,
Mert cipőjük kicsi,
De nagy a lábujj köröm.

Pitymallik!

Bőgnek a tehenek,
Mert lassan fejni kéne,
De a rongyot rázza még,
Az összes öreg néne.

Még mindig úgy fogy,
Az asztalról a bólé,
Mint tavasszal,
A hólé.

A legények veszekednek,
A maradék boron,
Mint télen a hidegben,
A Lápi-disznótoron.

Van aki ül,
És még tömi a búrát,
Egy másik asszony,
Meg húzná az urát.

Mert, hogy a férje,
A zenésszel virtuózik,
A vendégek többsége,
Ettől meg irtózik.

Sándor anyósa,
Higít még a szeszen,
Hátha javíthat,
Valamit az eszen.

Izgul már Sándor,
Mert nagyra készül.
Megmutatja nejének,
Hogy mit kapott ő részül.

De fáradnak az arcok,
A zene is csak nyekergés,
Táncolni sem bírnak,
Az sem más csak tekergés.

Akik még maradtak,
Nem látszanak úrnak,
Piros is a szemük,
Mint a Húsvéti nyúlnak.

Alszik a vőfély is,
Keze botjára téve,
Úgy támasztják egymást,
Mint határban a kéve.

De van egy asszony,
Aki csaknem bír magával,
Lépten-nyomon kacérkodik,
Újdonsült urával.

Öleli, csókolja,
A fülébe sugdos,
Mert arra kíváncsi ő,
Amit minden férfi dugdos.

Már majd bele bolondult,
Eme kéjes vágyba,
Hát bevitte Sándort,
És bevágta az ágyba.

Letépte gönceit,
Gomb sem maradt a ruhán,
Ott feküdt, hát Sándor,
Pucéran, de puhán…

Dolgozott hát Sára
És meg lett az eredmény.
Örömében kiáltott:
Most! Na!
Úgy járt hát a keze,
Mintha a patakban mosna.


Fel is ugrasztotta ezzel,
A másnapos pasit,
Kinek a fájdalom,
A gerincébe hasít.

Jajgatott hát Sándor:
Miért kellett ezt érdemelni?
Mert nem bírt felállni,
Csak az ágy mellett térdepelni.

De nem ijedt meg az asszony.
Hátulról betámasztott,
Elkapta a nyakát,
Mint aki halat fárasztott,
Tekergette, ide-oda,
Jobbra-balra fordított,
Ettől Sándor nem javult,
De jó nagyokat ordított.

Fájdalmát nem leplezte.
Egyre jobban, erősebben kezdte azt hallatni,
Mintha tüzes vassal szurkálnák,
És úgy kezdenék vallatni.

Persze az emberek nem hitték,
Hogy a disznót a házban vágták.
Csak páran ájultak el,
Mikor ezt az ablakból látták.

Tátott szájjal nézték végig,
Az újkeletű módit,
Mert nem értették, hogy az ifjú párnál,
Milyen stílus hódít.

Mert mint meséltem,
Sándor térdelt, Sára pedig a hátánál szenvedett,
És erős, szorításából,
Cseppet sem engedett.

Hát így rázta fel Sándort.
De teljesen nullára.
Kire nem jött merevség,
Csak mint egy hullára.
De hirtelen megijedt,
Hogy magára marad a jussal.
Mert egyedül nem bírt,
Ezzel az élettelen hússal.

Ezért hát ahogy volt, kiszaladt,
A tornácra kiállott,
És kétségbeesetten,
Orvosért kiáltott.

De az orvos már ott volt.
Mert annak is szóltak.
Ugyanis kik ezt végignézték,
Már igen sokan voltak.

Be ment hát.
De homlokát fáradtan ráncolta.
Mert kedvét este a lagziban,
Ő is eltáncolta.

A doktor nyugodt volt.
Olyan nagy bajt nem érzett,
Mert látta Sándoron,
Hogy egy cseppet sem vérzett.

Először is a testet,
Az ágyra felrakatta,
Hogy a nagy baj után, meg ne fázzon,
Egy pléddel be is takarta.

Tapogatta karját, nyakát,
Kereste a pulzust,
De kicsit bajban volt, mert mikor ő tanult,
Akkor esti volt a kurzus.

Aztán vérnyomást mért,
Mellkast, hátat hallgatott,
De alig hallott valamit,
Mert Sára hátul jajgatott.




Ezért az asszonyt kikísérte,
És a szomszédba átvitette.
Közben, hogy minden rendben lesz,
Azt vele elhitette.

Csend lett.

Táskájából néhány műszert,
Gyorsan előkapart,
És úgy állt meg az ágy mellett,
Mint aki műteni akart.

Mivel nem volt biztos,
Abban, hogy mit művel,
Ezért hát megszúrta,
Egy hatalmas tűvel.

Mivel a művelet,
Nem sok mindent hatott,
Ezért aztán az anyagból,
Még egy dózist adott.

Ettől aztán Sándor,
Kezdett észhez térni,
És kezdte maga körül,
A terepet felmérni.

Erőtlenül nyögte:
Nincs már semmi bajom.
Miközben csücsköt keresett kezével,
A fehér paplan hajon.

Úgy feküdt ott szegény,
Mint kit anya szoptat.
Az egyedül alváshoz,
A bölcsőbe szoktat.

Már nem akarta visszakapni,
Frissen szerzett rangját,
Pláne mikor meghallotta,
Felesége hangját.


Mert, hogy Sára az ajtóban,
Sírt és ordított,
De férjének nem volt kedve,
Inkább hátat fordított.

Nem hitte, hogy így látja,
Szegény férje urát.
Kérdezte az orvost?:
Talán nem bírta a kúrát?

A doktor tudta azt,
Hogy nem ússza meg ennyivel,
Mert a fiatalok, nem voltak,
Tisztában tán semmivel.

Elmondta Sárának,
Kinek, hol a helye.
Hogy ne járjon többet így,
Az édesanyja veje.

Na meg azt is,
Hogy ki mit, mikor ereszt el.
Hátha így a pap is,
Majd szép gyermeket keresztel.



Szép csendesen,
Elült a nagy vihar.
Nem kellett már félni,
Hogy a falu kihal.

Jöttek is a lurkók.
A nagyja mint az apja,
A többi meg inkább,
Mint a falu papja.

De nem nézte azt senki,
Hogy mennyire egyformák,
Csak az iskolában,
Jók legyenek a normák.



Hát így történt ez meg,
Valamikor régen,
A falu szélén,
A Csikászi végen.




2010. február 18.




Írta:



  Szántó Sándor                     Tóth Zoltán

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.